Az Ablak Zsiráf mosolya

Az Ablak-Zsiráf volt gyerekkorunknak az a képeskönyve, amelyből olvasni tanultunk. Pásztor Sylvia ugyanígy segít „olvasni” az állatok, vagy mint ő mondja, a teremtmények életciklusáról, természetéről.

Evolúciós értelemben nincs ugyan alapvető különbség az ember és az állat között, de az ember mégis teljesen más, és azt gondolja, hogy felettük áll. Ennek az önhittségnek különböző megjelenési formái vannak, és szétfeszíti az egzisztenciánkat, amire alapozzuk megfigyeléseinket és származtatott véleményünket. A legtöbb ember azon gondolata, hogy csak az ember kapott lelket, zsidó valláson alapul.
Pásztor Sylvia művészete nem tesz különbséget ember és állat között, és mindkettőt teremtményként kezeli. A „teremtmények” kifejezést gyakran becsmérlőn vagy a groteszk figurákkal egyenértékűen használják, de ő a szót a teremtett lénnyel azonosítja. Ő inkább az állatok és emberek közti interakciók vizuális, nem pedig filozófiai következményeire koncentrál.
Új perspektívát ad nekünk a teremtményekről és a teremtésről.

Pásztor Sylviát az az ősi ruganyosság hajtja, ami fel-, felbukkan, ami meg-, megmozgat bennünket, és ami látni akar, ami rajzolni akar.
Pasztor Sylvia megfigyelései, tapasztalatai és interakciói átalakulnak és művészetében jelennek meg.

A mítoszok, a mesék és a kulturális utalások közvetett módon mind hatottak művészetére. Nem bemutatni akarja ezt a tudást, sokkal inkább folytatja a formák létrehozásában a „mit”, és még inkább a „hogyant” vagy a „miértet”: művészete nem oktató jellegű, hanem a teremtés mélyebb megértését keresi annak minden folyamatában, ciklusában és formájában.

„Nagyon kíváncsi vagyok a teremtményekre, azok születésére, halálára és bomlására, valamint mozgásukra/sajátos működésükre életük során. Amikor megfigyelem az állatokat, abban az időpillanatban élek, és minden másról megfeledkezem. A formára, az esztétikára, a formaválasztásra, az alkotó folyamatra koncentrálok, és újraértelmezem az állat lényegét. Miért érdekel annyira, hogy állatokról készítsek műalkotást? Valójában ez fordítva van. Ők inspirálnak, hogy ábrázoljam őket.”

A teremtmények közelébe kerülni, és kifejezni benyomásait, ez az a művészi késztetés, amely Pásztor Sylviát jellemzi.
Munkájának középpontjában a grafika és a rajz áll.

Közege általában a papír, a karton vagy a fa. Falfelületeket is használ, beltéren és kültéren egyaránt. Közege papír, karton vagy fa, bár beltéri és kültéri falfelületeket is használ. Indiai tintát, faszenet, vízfestékeket, akrilfestékeket és ceruzát vesz igénybe a formák megfogalmazásához. A szín kitölti képi tereit: „Az általam használt anyagokból mindent kinyerek, amit csak tudok, és használom és elmozdítom a jelentés szintjét. A triviális jelentőssé, a csúnya széppé, a nem feltűnő nyilvánvalóvá/ világossá válik.

Híres magyarországi gyerekkönyv volt az „Ablak-Zsiráf”, amely A-tól Z-ig enciklopédikusan mutatta be a gyerekeknek a világot. El lehet képzelni Pásztor Sylvia boldogságát, aki saját enciklopédiáját rajzolja – „von Affe bis Zebra”. (szó szerint a majomtól a zebráig).

Olyan helyzeteket, nézőpontokat, részleteket gyűjt, amelyeket papíron ejt foglyul a rajz fizikai, érzéki, intuitív folyamatában, amely maga volt a cél.

A szituációk, a nézőpontok és az általa látott részletek gyűjtője ő. Ezeket papíron rajzokkal rögzíti az érzéki és fizikai tulajdonságok, valamint az intuitív gondolkodás kifejezésére. Ez áll művészetének középpontjában.

Rendszeresen végez megfigyeléseket és rajzol a természetben, hogy a lehető legközelebb lehessen az általa ábrázolt teremtményekhez. Mivel környezetük döntő szerepet játszik abban, hogy azok legyenek, akik valójában.

Első tanévében, a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen kezdett el egy vázlatnaplót használni, amely későbbi munkájának katalizátora lett.
A következő években az anatómiát, valamint a fizikai és spirituális természet metszéspontját tanulmányozta a megfigyelt teremtményekben. Vonzotta valami, hogy többször is meglátogassa a magyar pusztát.

A Föld utolsó vadlovaival – a Przewlaksi lovakkal való együttélés – lehetőséget adott számára, hogy közelről megfigyelje és tanulmányozza viselkedésüket. Ez vezetett oda, hogy sok kérdést feltegyen a fogságban és a vadon élő lovak közötti különbségről.
Az egyik kérdés, amely leköti a figyelmét, hogy egy állat mennyire marad autonóm, amikor kapcsolatba kerül az emberrel.
Ugyanígy érdekli annak megfigyelése, hogy az állatok miképp befolyásolják az embereket, amikor kapcsolatba kerülnek egymással. Miközben kölcsönhatásba lépnek és jobban megismerik egymást, az emberek és a lovak különféle módon kezdenek kommunikálni. Természetesen a vad állatokat nem érdeklik annyira az emberek, mint fordítva.

„Az elemek egyszerű sorokká redukálása segít látni és feldolgozni a lényeget. Nem fényképes reprodukciót próbálok készíteni, hanem mélyebben fejezem ki a megfigyelteket.”

Az, ahogyan a dolgokat látjuk, megváltozott a múlt században, mivel olyan fényképészeti nézőpontok árasztanak el bennünket, amelyek papirusszá váltak az eredeti számára. Sokkal inkább új betekintést keresünk az eredetibe, mint amennyire ezt egy fénykép nyújtani tudja. Sylvia megpróbálja megragadni a pillanat élményét annak teljes egészében.
Munkája a terepen és a stúdióban egyaránt zajlik. Folyadékmentes (???) stílussal rajzol vagy spontán fest. Megpróbálja gyorsan megragadni a pillanat lényegét, mielőtt eltűnne. Művészi döntései azért születnek, hogy a legjobb eredményeket hozzák absztrakt benyomásai vizuális megjelenítéséhez.

Nem kell sablonokat és utalásokat keresnünk, mert nézőként elölről kezdhetjük a művésszel, és a tárgytól a szemig rajzolhatjuk a vonalakat a papírra. Művei a tapasztaltak közvetlensége és a stúdióban történő későbbi feldolgozása között mozognak. A rajzok közvetlensége és váratlansága rekonstrukciós folyamaton ment keresztül.

A képek, vagyis az utólagos közvetlenség a stúdióban jött létre. Ugyanakkor a rajz Pásztor Sylvia számára egy bizonyos tartást jelent, a dolgokkal szembeni belső tartást, amely önmegfigyeléssé és önmegtartássá válik. Megengedi magának, hogy ragaszkodjon a dolgok kipróbálásához, kezdve az egyedi, ismétlődő elemekkel, formákkal, vonalakkal, mozdulatokkal. A rajz megértése, mint cselekedet, azt jelenti: azért kezdeni el rajzolni, hogy megtalálja a formát – „a tett és a látás keverékét”, ahogy William Kentridge fogalmaz. Az anyagok – a papír, a szén, a tinta, az akril, a ceruza – megválasztása, ezek tulajdonságai öltenek formát. A rajz a művésznek az az állítása, hogy képes megragadni a megfigyelés működését, megmutatni az elmúlást, mint olyat. A mulandó megtestesül és elevenné válik, valamint rejtélyessége is megmarad. Természetesen nem dolgozunk fel mindent, amit képnek látunk. De: mindenféle vizuális ábrázolást felismerünk, mint képmást, pontosan a jel immanens jellege miatt.

Nincs kép jelek nélkül. Mert végső soron a vonal is valami más, mint a felszín matematikai absztrakcióként. Minden pont a papíron egyszersmind terjeszkedés, tágulás is. Minden vonal különbséget hoz létre, és olyan tereket nyit meg, amelyek áteresztőképessége és egyúttal az a képessége, hogy megörökítsen valamit, meghatározza az összképet, ezáltal a mű mellett szól, amikor az a kérdés, hogy mi az az általános kép, ahol a keret kirajzolódik – nézőként része vagyunk-e? – (Ez a kérdés) Megválaszolatlan, befejezetlen marad. Mint reprodukált, azaz előhozott érzékelés, a hatás egy másik időpontban bontakozik ki a művésszel. Ezt mondhatnánk úgyis, hogy megfelel a komplexitás igazolásának: ez az a pillanat, amikor más médiumokhoz folyamodunk, hogy összehozzuk a műalkotás bonyolultságát és a néző környezetének összetettségét, beleértve az irritációkat és a termékeny kudarcot is. Pásztor Sylvia rajzai arra is felhívnak bennünket, hogy folytassuk a vonalakat – önmagukon kívül. A rajz tehát a ködösítés logikáját követi, sokkal inkább, mint a festés (M. Serres). A világ tele van grafikus formájú jelekkel. A világon végtelen formagazdagságban találkozunk a vonalak kavalkádjával: ereszcsatornaként, az asztal széleként, gallyként, árnyékként, nadrágszegélyként vagy horizontként. Sylvia célja, hogy meghívja a nézőt az általa készített képek megtapasztalására és értelmezésére.

Sok falfestményt készített, amelyeken művészete mélyen érinti a nézőket. A falfestésnek azt az ősi művészi hagyományát viszi tovább, amint az a franciaországi „Grotte de Lascaux” őskori barlangfestményein vagy a pompeji fali grafitiken is látható. Olyan ősi állatképeket használ, amelyek mindig is művészi ihlet forrását jelentették a korszakok során.

Még mindig a „látvány kiváltságának” (McLuhan) korszakát éljük; ugyanakkor máris küszöbön áll a mással való helyettesítés, amely a szöveget / képet / karaktereket / kódot új diagramformába ötvözi, és amelyet a „digitális” széffel nem lehet eléggé leírni. Ezenkívül kínos kifejezés, amikor a digitális még mindig – a nyelvi szűk keresztmetszeteket követve – a tapintásra, az ujjra mutat vissza. Ebben az ismeretelméleti helyzetben a rajz, mint kulturális gyakorlat egyszerre mutat előre és vissza. Szinte enciklopédikusan ível át a Lascaux-barlangoktól az építési rajzokig az Auto-CAD segítségével, a Pompeji Sgrafitti csak technikailag különbözik (a toll / a doboz a kézben – a kép a falon) a vasúti konténerek graffitijeitől. A médiatechnológiával összehasonlítva a rajz az emberi kifejezőkészségnek nagyon a kezdete, és nem fejeződött be az a feladatunk, hogy a barlangban lévő jeleket és a világ jeleit sorokban (?) futtassuk az agyunkon keresztül – és mosolyogva azon, hogy mennyi szóra volt szükség ahhoz, hogy valami oly egyszerű dolgot mondhassunk, hogy a rajz hatásos, ezt mutatja meg nekünk Pásztor Sylvia a saját Ablak-Zsiráfjával, és mi tanulunk az állati teremtmények iránt érzett mélységes szeretetéből – „von Affe bis Zebra” teljesebb módon látni az állatokat – mind a jó, mind a nehéz időkben.

Dr.Eric Piltz
Fordítás: Erika Sáli